2017. november 17., péntek

Lássuk, mi újság novellafronton!

A kevésbé jó hírrel kezdem: egyelőre nem sikerült annyi időt szánnom a Caladus csillaga átírására, amennyit szeretnék, így a javítások kétharmada még hátravan. (Na jó, e helyett a bejegyzés helyett éppenséggel dolgozhatnék a regényen is, de néha azért muszáj valami életjelet adnom itt a blogon.) Az első négy fejezettel legalább végeztem, és úgy érzem, ezekből sikerült kihoznom azt, amit előzőleg elképzeltem – persze még így sem nyerték el végleges formájukat, hiszen ha kiadóhoz kerül a kézirat, akkor következik a szerkesztési fázis, amikor rádöbbenek, mennyi hibát sikerült benne hagynom a sokadik javítás után is. Sajnos egyelőre ennél többet nem mondhatok a regényről, ezért kapta ez a bejegyzés azt a címet, amit.

Következzen tehát a mai nap jó híre: úgy tűnik, egy rövid novellám bekerül egy antológiába, amely Spanyolországban fog megjelenni a jövő év elején. Már meg is kaptam a spanyol fordítást, ami nagyon klassz, de sajnos nem sokat értek belőle. :) Végső soron ezt is a Dan Wells-workshopnak köszönhetem (amiről ebben a bejegyzésben írtam), ugyanis aznap két szösszenetet sikerült összehoznom, amelyekre pozitív véleményt kaptam Dan Wellstől, így már akkor biztos voltam benne, hogy egyszer még kezdek velük valamit. Nem sokkal később értesültem az argentin Sergio Gaut Vel Hartman pályázatáról, és az egyik szösszenetet kibontottam egy háromszáz szavas mininovellává. Hát így jött össze ez a megjelenés, és már fontolgatom, hogy ha végeztem a regénnyel, akkor a másik szösszenetet is előveszem. :)

Mindenközben a magyar nyelvű publikációs listám is hízott, ill. hízni fog valamelyest. Szeptemberben megjelent egy novellám az Ellenpont című, Zsoldos Péter emlékére készült antológiában:


Itt lehet beszerezni, de ha valaki netán azt venné a fejébe, hogy ezért az írásért veszi meg a kötetet, azt előre figyelmeztetem: ez a novella teljesen más, mint amiket általában írni szoktam, és egyelőre én magam se igazán tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. :) Egy korábbi írásom, "Az utolsó kihívó" hamarosan megjelenik az Új Galaxis 26. számában, "Az idegen" című, morbid kis ötpercesem pedig a Cherubion Kiadó következő sci-fi antológiájában láthat napvilágot. A nyáron ugyanis alkalmam nyílt találkozni Nemes Istvánnal, akinek könyveiért rajongtam gyerekkoromban, bár fogalmam se volt, hogy magyar a szerzőjük. Nem igazán tudtam, hogy milyen témát dobjak be (mármint azon kívül, hogy dedikáljon nekem egy hátizsákra való könyvet), Istvánt azonban nem kell félteni, ha arról van szó, hogy előrevigye a beszélgetést, így hamarosan már olyan jó hangulatban iszogattuk a vizünket, mintha régi ismerősök lennénk. Szokták mondani, hogy ha valakit íróként nagyra tartasz, azzal ne találkozz személyesen, mert tuti, hogy le fogja rombolni a saját nimbuszát, de Istvánra ez szerencsére egyáltalán nem igaz. (Remélem, nem olvassa ezt, mert csak ilyen nyálasan tudom megfogalmazni.) Elolvasta a legfrissebb novellámat is, a tini csontvázról szóló Thomas Spine-t, ami különösen közel áll a szívemhez, talán a legközelebb minden eddigi írásom közül, a regényeket leszámítva. Sajnos csak részben illik a Cherubion koncepciójába, de István azt mondta, ha nem találok neki kiadót, akkor még beszéljünk róla, mert némi átalakítás után esetleg bekerülhetne a soron következő élőholtas antológiába. Egyébként, ha valakinek van rá ötlete, hol lehetne publikálni egy 33 ezer karakteres, E/1-ben írt YA-fantasy novellát sok (ön)iróniával, csontvázas humorral és kiforgatott amerikai high school-klisével, de alapvetően komoly történetszállal, az mindenképp jelentkezzen nálam, örömmel fogadom az ötleteket. :)

Hát, egyelőre ennyit erről, és megyek is regényt írni. Remélem, hogy legközelebb már a Caladus csillagával kapcsolatban jelentkezhetek valami igazán jó hírrel. :)

2017. október 1., vasárnap

Bálint első fokozata a sógiban


Bálint mostanában annyira rákattant a sógira, hogy naponta legalább három-öt partit játszik, és tíz bábu előnnyel egyre gyakrabban tud győzni ellenem úgy is, hogy egy lépésnél sem segítek neki. Lehet, hogy ő lesz a következő Fudzsí Szóta? :) Na jó, az álmodozást félretéve, az tény, hogy rengeteget fejlődött. Szeptemberben már megpróbált levizsgázni 14 kjúra, de akkor nem volt szerencséje, ezért már alig vártuk az októbert, amikor újra megpróbálhatja – ma pedig végre sikerült neki. :) (A fenti kép nem a vizsgát ábrázolja, hiszen ahhoz órára is szükség volt.)

Most nagyon büszke a kis diplomájára, amit kapott, meg arra, hogy felkerült a magyar ranglistára (ami itt érhető el). Jelenleg is épp arra vár, hogy játsszunk, úgyhogy megyek is. :)


2017. szeptember 26., kedd

Családunk legújabb tagja, Emma Léna


Gondoltam, röviden itt is beszámolok az örömhírről: a családunk újabb taggal bővült! :) Buglyó Emma Léna tegnap született majdnem négy kilósan, császármetszéssel (mivel jól elüldögélt anya hasában, nem volt kedve fejjel előre fordulni). Nagyon vártuk már, a bátyjai alaposan körbeugrálták, és egyenként rácsodálkoztak, hogy az orra, füle, ujja, lába milyen aprócska. (Bálint meg is jegyezte, hogy neki is keres majd gesztenyét, mivel magának és Benginek már talált.) Ha minden jól megy, holnap vagy csütörtökön Évi hazajöhet vele a kórházból, és együtt lesz a család.

Még egy kérdés maradt függőben: esténként vajon mennyire hagy majd minket aludni, ill. az én esetemben írni? :) Remélem a legjobbakat, az mindenesetre biztató jel, hogy eddig mindig könnyen megnyugodott, valahányszor csak felvettem a karomba.


2017. szeptember 24., vasárnap

Az Olvasás Éjszakája 2017


A blog olvasói közül biztos sokan részt vettek valamilyen programon az idei Olvasás Éjszakáján, a múlt szombaton, hiszen kínálatban nem volt hiány: nem csak Budapesten, de a vidéki nagyvárosokban is egymást érték az érdekesebbnél érdekesebb programok. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem egy beszélgetésen a debreceni Alexandra könyvesboltban, amit nemrég vett át a Könyvmolyképző Kiadó. (Köszönöm a felkérést On Sainak, azaz Varga Beának.) Egy kicsit megcsúszva (de talán nem túl későn) itt a blogon is beszámolok az eseményről.

Évivel, a feleségemmel és édesanyámmal korán érkeztünk, hogy meghallgassuk Böszörményi Gyulát, aki az Ambrózy báró sorozat kulisszatitkaiba avatta be a közönséget. Én ezt még pont nem olvastam tőle, a családom hölgytagjai azonban nagy rajongói a könyveknek, és az interjú alapján abszolút megértem, hogy miért. Kicsit tartottam tőle, hogy a cselekmény ismerete nélkül el fogom veszíteni a fonalat, Gyula azonban sokszor megcsillogtatta a szokásos humorát, így én is nagyon élveztem az egészet. Az interjú után Évi dedikáltatott, és Gyula véletlenül majdnem aláírta az Emmáról készült ultrahangfelvételt is, ami valahogy benne maradt a könyvben. :) (Apropó, ha minden jól megy, Emma holnap érkezik császármetszéssel. Már nagyon várjuk!)

Hamar elrepült az az egy óra, és rám került a sor. Hárman ültünk az asztalhoz: Bessenyei Gábor, a Könyvmolyképző szerzője volt rajtam kívül a másik "áldozat", a kérdező pedig az a Papp-Szalai Sándor, aki emlékezett rám a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör egyik találkozójáról, én viszont szégyenszemre nem ismertem fel elsőre. Közvetlenebb volt a hangvétel, mint a többi hasonló interjúnál szokott lenni, és sok minden szóba került: az Oni-trilógia, a magyar szereplők (ez volt a közös pont Gábor sorozatában és az enyémben), valamint az ifjúsági regény jellegzetességei általában. Beszéltünk az elkészült regényemről, a Caladus csillagáról is, amit most írok át véglegesre: sajnos ezzel lassabban haladok, mint szeretném, valahogy mostanában nincs rá idő, hogy naponta egy óránál több időt töltsek vele a gép előtt, pedig nagyon élvezem az új hősökkel való munkát.

Jó néhány interjúval, könyvfesztiváli meg könyvheti programmal a hátam mögött talán furcsán hangzik, de most először kellett nyilvánosan felolvasnom egy részletet a saját könyvemből. Érdekes érzés volt, megértem azt is, aki utálja, de azt is, aki él-hal az ilyen alkalmakért. Mindenesetre rendben letudtam a dolgot, és ezután már a kérdésekre fókuszálhattam. (A fenti képet köszönöm Markovits Rozinának, aki a könyvesboltja Facebook-oldalán osztotta meg, és megengedte, hogy itt felhasználjam.)

Remélem, lesz még alkalmam szerepelni az Olvasás Éjszakáján, akkor már remélhetőleg a Caladus csillagával. Hamarosan lesz majd bejegyzés arról, hogy állok az átírással, és persze az újabb apai örömökről is. :) Addig is további jó hétvégét mindenkinek!

2017. augusztus 8., kedd

Írói workshop Dan Wellsszel


Idén augusztusban Dan Wells már másodszor látogatott el Magyarországra, és abban a szerencsében részesültem, hogy ott lehettem az írói workshopon, amit tegnap Budapesten tartott. (Ezer köszönet a Fumax Kiadónak, és külön Holló-Vaskó Péternek a szervezésért, valamint Kleinheincz Csillának, amiért bevitt engem is.) Rendkívüli lehetőségként éltem meg ezt az egészet, és arra gondoltam, részletesen, naplószerűen beszámolok róla itt a blogon. (Bízom benne, hogy nem lesz emészthetetlenül unalmas.)

Korábban már értekeztem róla, hogy mennyire beszippantott Dan Wells John Cleaver-sorozata, így amikor Csilla megemlítette az írótáborban, hogy meghívást kapott erre a workshopra, rögtön lecsaptam a lehetőségre, és pofátlanul megkérdeztem, nem lenne-e még egy hely véletlenül. Múlt kedden derült ki, hogy beférek én is, és a következő napokban a közös nyaraláson a családom megtanulta, hogy minden öt percnél hosszabb beszélgetés, amit velem folytatnak, előbb-utóbb ennél a témánál köt ki. :)

Magára a workshopra a Bed Barban került sor, és ahogy az a fenti képen is látszik, igazán illusztris társaságba keveredtem. (Balról jobbra: Gaura Ágnes, Veres Attila, Pintér Bence, J. Goldenlane, Kleinheincz Csilla, Dan Wells, jómagam és Holló-Vaskó Péter. Update: Gaura Ágnes is írt egy klassz bejegyzést a workshopról, ez itt olvasható.) A téma a "suspense" volt, amit egy kicsit nehéz magyarra átültetni: leginkább talán feszültségként fordítható le, de lényegében arról szól, hogyan rémítsük halálra az olvasót egy horror vagy thriller zsánerű írásban. Szó se róla, ezt nagyon testhezállónak éreztem. :) Még táblánk is volt, amit Dan Wells szépen ki is használt:


A kétórás workshop úgy zajlott, hogy Dan Wells a maga könnyed és humoros stílusában sorra elmagyarázta a feszültségkeltés kritikus pontjait az irodalomból és a filmekből vett példákkal, aztán adott egy feladatot, ami az adott ponthoz kapcsolódott, és hét perc (!) alatt kellett megoldanunk. Ezt követően néhány bátor jelentkező felolvasta a saját írását, ezeket közösen kielemeztük, majd továbbhaladtunk a következő pontra. (Fontos, hogy nem tudtuk előre, mi lesz a következő pont, így nem lehetett azt is beépíteni az adott feladathoz készülő írásba.)

Az első pont lényege, hogy alapozzuk meg, mi számít normálisnak a saját fikciónk világában, majd valamivel bontsuk meg azt. Elég vidáman jegyzetelgettem a témát, aztán Dan Wells hirtelen közölte, hogy írnunk kell valamit hét perc alatt, amiben ez megvalósul – na, ekkor azért lefagyott az arcomról a mosoly. Annyi volt a kötöttség, hogy a dolog "normális" része egy szoba leírása legyen. El is kezdtem írni, és érdekes, hogy milyen emlékek, ösztönös témák jönnek felszínre akkor, ha ennyire nincs idő gondolkodni a koncepción. Bennem például, ki tudja, miért, az merült fel, ahogy Bálint nintendózik, meg hogy Bengi mostanában nem nagyon akart jóéjtpuszit adni. Valamit sikerült is összeraknom hét perc alatt, de ahhoz nem volt merszem, hogy fel is olvassam; J. Goldenlane vállalkozott rá, hogy megtörje a jeget az első fordulóban.

A következő pontnál arról volt szó, hogyan tehetünk idegenné és félelmetessé valamit, ami a szereplő számára ismerős. (Mint amikor a Harmadik típusú találkozásokban a saját háza fordul a gyermekét védelmező nő ellen.) Újabb hét percet kaptunk, hogy másik szöveget írjunk, vagy átdolgozzuk az előzőt. Itt megkérdeztem, lehet-e olyanról írni, amit csak az olvasó vél ismerősnek, de a szereplő végig tisztában van a helyzettel, mire Dan Wells azt felelte, természetesen, hiszen az olvasóban szeretnénk félelmet ébreszteni. Úgyhogy nekiálltam az előzőleg megírt szövegnek, itt-ott módosítottam, kivettem a szoba leírását, és végül ez lett belőle. (Beteszem ide az angol eredetit, meg a magyar fordítást is, amit később, a vonaton írtam hozzá.)

Angolul:
“Kiss your grandma goodnight,” Dad said.
Alice didn’t want to. She was lying on her bed playing the Nintendo, she’d just reached the level with Bowser. The monster that doesn't mean any actual harm, she thought. After all, Peach is always rescued from him safe and sound, right?
 “Come on, Alice, get up and kiss her.”
“Please, Dad!“ Alice said. “At least let me finish the level first.”
“Now don’t make me take that thing from you! What will your grandma think if you don’t kiss her before you sleep?”
What would she think?, Alice thought angrily. She’s been dead for six weeks.

Magyarul:
– Adj egy jóéjtpuszit a nagyinak – mondta apa.
Alice-nek nem volt kedve hozzá. Az ágyán feküdt, és a Nintendón játszott: most jutott el Bowser szintjére. A szörny, aki nem is akar rosszat, gondolta a lány. Végül is, Peach mindig épségben megússza, nem igaz?
– Kelj fel, Alice! Adj neki egy puszit!
– Ne már, apa! – nyafogott Alice. – Legalább ezt a pályát hadd fejezzem be!
– Mindjárt elveszem azt a vacakot! Mit szól majd a nagyi, ha nem puszilod meg elalvás előtt?
Mégis mit szólna?, gondolta dühösen Alice. Már hat hete halott.

Alapvetően pozitív reakciókat kaptam, amikor felolvastam a szöveget. Dan Wells azt mondta, tényleg ismerős az alaphelyzet a Nintendóval játszó gyerekkel és a jóéjtpuszival. Érdekesnek találta, hogy mindezt megspékeljük azzal, hogy a nagyi halott, és ettől idegenné válik az egész szituáció a szereplőkkel együtt, ugyanakkor nem kapunk választ arra, hogy egy ágyban fekvő, bomladozó holttestről van-e szó, vagy egy szabadon járkáló zombiról.


A következő pont kapcsán arra fókuszáltunk, hogyan nyújtsuk el a feszültséget anélkül, hogy túlzásba vinnénk, és elveszítenénk az olvasó érdeklődését. Itt nagyon kötött témát kaptunk: valaki felkel az ágyról és eljut az ajtóig, de mindezt néma csendben kell megtennie. Minden apró nesz veszélyt jelent számára, és ezt érzékletesen kellett átadnunk az olvasónak. Ez volt az a feladat, amivel nem sokra jutottam a hét perc alatt: elszöszmötöltem vele, de úgy éreztem, az írásom nagyon klisés, nincs benne semmi extra. Ebben a körben Dan Wells Csilla írását emelte ki, főleg az első mondatot: “She waited until it was almost too late.” (Húzzuk az időt, de közben érzékeltetjük, hogy valami szörnyű dolog fenyeget.)

A negyedik pontnál megtarthattuk az előző írást, de "meg kellett nyomnunk a félelemgombokat": ez azt jelenti, hogy bele kellett írnunk valamit, amitől sok olvasó fél (pl. pókok, rovarok, sötétség, bezártság, magasság). Itt az a lényeg, hogy az olvasó úgy érezze, elveszíti a kontrollt, de persze kontrollált módon, hiszen egy könyvet olvas. Dan Wells érzékletes hasonlatával élve olyan ez, mint egy hullámvasút, amit a megadott, biztonságos keretek között (mindenki be van szíjazva) igyekeznek annyira rémisztővé tenni, amennyire csak lehetséges. A rendelkezésemre álló pár perc alatt azt sikerült kitalálnom, hogy egy sötét sarokban lapuló, félelmetes valamit írok bele (ugye, milyen eredeti?). Hát igen, ebben a körben se olvastam fel.

Ezzel el is érkeztünk az utolsó ponthoz: mutassuk meg a szörnyet! Dan Wells szerint ezt két módon lehet hatásosan megtenni:

1. Ha a szörny rettenetesebb, mint amire az olvasó számít. A fantáziát nehéz legyőzni, ezért ennél a megoldásnál el kell helyeznünk apró jeleket, amik a megfelelő irányba terelik az olvasó gondolkodását, vagyis lesz egy elképzelése, hogy milyen lehet a szörny. Ezt kell majd ütnünk egy erős ásszal.

2. Ha valami teljesen váratlant húzunk, mint amikor A bárányok hallgatnakban a hosszú előkészítés után végre meglátjuk Hannibalt, aki meglepően átlagosnak tűnik, és ettől még félelmetesebb lesz.

Itt is hozzáírhattunk az előzőekhez, és erre a feladatra tíz percet kaptunk. A második megoldás kapcsán végre beugrott valami, amit fel tudtam használni egy épkézláb csattanóhoz. Kicsit átírtam az elejét, hogy passzoljon az új koncepcióhoz, és végül ez a szöveg született belőle:

Angolul:
I had barely raised my head when the bed creaked. Did it hear me move? I glimpsed towards the corner of the room. Although I couldn’t see it, I knew it was still there in the darkness. Should I try to break for the door?
No. I slowly moved my right leg, lifted it off the bed and stepped on the floor. No creaks this time, so far so good. I tried to shift my weight in that direction, but stopped when the bed moaned.
And then came another sound. It moved in the corner. I could almost see it turn in my direction.
I lied motionless for a long time, my heartbeat the only noise. It seemed loud to me, dangerously loud. But the corner was silent.
Slowly, I moved again. I slipped off the bed with one last, small creak. I reached out for the door.
And then it happened. It realized I was about to leave.
“Mommy!” it cried.
“Don’t worry, sweetheart,” I said. “Your mom is coming soon, until then, I’m here.”
No sneaking out for a movie tonight, I thought. I’m going to have to find a job that beats babysitting.

Magyarul:
Amint felemeltem a fejem, megnyikordult az ágy. Vajon az meghallotta, hogy menekülni próbálok? A szoba sarka felé pillantottam. Látni nem láttam, de tudtam, hogy ott lapul a sötétben. Mit tegyek? Rohanjak az ajtóhoz?
Nem. Lassan felemeltem a jobb lábam az ágyról, és letettem a padlóra. Ezúttal jól csináltam, nem volt nyikorgás. Igyekeztem áthelyezni a testsúlyomat, de megdermedtem, amint az ágy felnyögött.
Aztán jött az újabb hang. Az megmozdult a sarokban. Szinte láttam, hogy felém fordul a sötétben.
Sokáig feküdtem mozdulatlanul, csak a szívem kalapált. Hangos volt, veszélyesen hangos. De a sarok csöndbe burkolózott.
Lassan újra mozogni próbáltam. Egy végső, apró reccsenés, és sikerült lecsusszannom az ágyról. A kilincs felé nyúltam.
És ekkor megtörtént. Az rájött, hogy ki akarok menni.
– Mama! – üvöltötte.
– Ne félj, drágám – mondtam. – A mamád nemsokára megjön, addig is itt vagyok én.
Ma este se tudok kisurranni, hogy megnézzek egy filmet. Kell, hogy legyen valami jobb meló, mint ez a bébiszitterkedés.

Ezzel sikerült mindenkit megnevettetnem, ami persze csalás, mert a megijesztés lett volna a cél, de azért örültem neki. Dan Wells elmondta, hogy hatgyerekes apaként ez a "szörnyes" szituáció nagyon ismerős számára. :) Egyébként szerintem angolul jobban működik ez a mininovella, mivel az "it" névmást szokták csecsemőkre, kisgyermekekre használni (bár a mai nyelvben ritkán, a he/she sokkal elterjedtebb). Magyarul az "az" miatt a narrátor igencsak ellenszenves bébiszitter benyomását kelti. :)

A workshop végén letámadtam szegény Dan Wellst egy halom könyvvel, amit dedikálnia kellett (és még nagyobb halom lett volna, ha aznap már kapni lehet az új regényét). Feltettem egy kérdést, ami régóta motoszkált bennem az első John Cleaver-trilógia fináléjával kapcsolatban, és begyűjtöttem ezt a klassz dedikálást:


Ezután még egy órát üldögéltünk a Bed Barban, és megérkezett Dan Wells lánya is. Mindketten nagyon közvetlenül vitték előre a beszélgetést, és a legváltozatosabb témák kerültek elő: a magyar és amerikai ételek, német csokik, Star Wars, Star Trek, Dan Wells készülő könyve(i), és hogy ki melyik tévésorozat kedvéért állna be a kötött világra, kötött szabályok szerint írók sorába.

Azt hiszem, világhírű írónak lenni jobb lehet, mint világhírű popsztárnak: nincsenek paparazzók meg őrült, sikítozó rajongók, de vannak tengerentúli utazások, és jó beszélgetések. Dan Wells pedig abszolút olyan benyomást keltett, mint aki két lábbal áll a földön, és nem szállt a fejébe a siker. Sokat tanultam tőle ezen a workshopon, és remélem, még majd összefutunk valahol. Szóval összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagabban szálltam fel a Debrecenbe tartó vonatra. :)

2017. augusztus 4., péntek

Írótábor 2017

Gondoltam, idén is megosztom a benyomásaimat az Írókör nyári alkotótáboráról, ahogy azt az elmúlt években tettem. Ezúttal is Ugodon, Pápa közelében táboroztunk, mint tavaly, és azt hiszem, senkinek se volt panasza a helyre: tiszta, kényelmes, egérmentes házban laktunk, festői környezetben, a házinéni pedig olyan mennyiségű kajával halmozott el, hogy akár egy zombiapokalipszisre is készen álltunk.


Idén több új arccal találkozhattunk a táborban: velünk volt Orosz Adél, John Leriel és Vincze Dóri, a Kéziratéj nyertese is. Vendégünk az a Gaura Ágnes volt, aki a Sorok mögött-csapatnak is tagja, így sokszor írtunk már blogbejegyzést közös témáról, de most először találkoztunk személyesen is. Érdekes dolgokat mesélt többek közt a Borbíró Bori-sorozat hátteréről: nem gondoltam volna, hogy a Buffy című sorozat inspirálta, amelynek részeit középiskolásként úgy vártam, mintha minden héten karácsony lett volna. Oké, a harmadik évadtól kezdett elfáradni a sorozat, valahol a negyedik környékén pedig fel is adtam, de az első részekre máig nagyon élénken vissza tudok emlékezni, és be kell vallanom, hogy a saját írásaimon is meglátszik a hatása. (Ez pár éve tudatosult bennem, amikor egy kedves olvasóm azt kérdezte: hogy lehet, hogy az Oni szereplői életveszélyes helyzetekben is benyögnek egy-két poént?) 


A tavalyi évhez hasonlóan idén is kaptunk házi feladatot, ami ezúttal egy dühös novella megírását jelentette. Az esetek többségében érezni szoktam, hogy egy adott írásom jól vagy rosszul sikerült-e, és a kapott kritikák csak megerősítenek ebben (meg persze rámutatnak fontos javítanivalókra), ennél a feladatnál viszont annyira kiléptem a komfortzónámból, hogy fogalmam se volt, milyen színvonalú irományt sikerült végül összehoznom. A kapott kritikák azonban megnyugtattak, így később, a javítás után versenyen kívül beküldtem a novellát a Zsoldos Péter emlékére meghirdetett "Harc az áltudományos mítoszteremtés ellen" című pályázatra.

Az első tábori feladatra még a házik értékelése előtt került sor, így nem igazán volt kedvem megint egy komfortzónámon kívüli írással próbálkozni, inkább tudatosan visszanyúltam az alapokhoz, és írtam egy novellát, ami lényegében YA-nak nevezhető. Végül csak ezt az egyet sikerült befejeznem az egész tábor alatt – tudom, ez nem hangzik valami produktívan, ám a novella már akkor is 29 ezer karakterre rúgott, azóta pedig 33 ezerre hízott a javításoknak köszönhetően. Elég közel áll a szívemhez, és nagyon szeretném valahol publikálni, de a zsáner miatt nem lesz könnyű. Meglátjuk, sikerül-e, mindenesetre nem sürgős a dolog.

A táborral kapcsolatban nem is szaporítanám a szót: klassz volt, ebben a társaságban mindig jól érzem magam. Van még egy dolog, egy nagy-nagy meglepetés, amiről nemsokára beszámolok majd itt a blogon. Ez a történet is a táborban indult, de a jövő héten folytatódik majd. Nem lövöm le a poént, annyit azonban elárulok, hogy rendhagyó bejegyzés várható. :)

2017. július 12., szerda

Írók kérdőíve

Lehet, hogy már találkoztatok a most futó kérdőíves játékkal, amit már több író kitöltött. Engem On Sai hívott meg a játékra, az ő bejegyzését itt tudjátok elolvasni.

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Középiskolás koromban próbálkoztam a verssel, de azóta beláttam, hogy jobb ezt nem erőltetni. Drámát, forgatókönyvet még sohasem írtam, csak epikával foglalkozom. Ha leülök fikciót írni, az nálam több mint kilencven százalékban regényírást, a maradék esetekben novellát jelent, de a fikció mellett élvezem a szakmai és ismeretterjesztő munkát is: nagyon szeretek cikket, bírálatot, pályázatot, tankönyvfejezetet írni. Ha leadtam a regényemet, a következő projektem a sógiról, vagyis a japán sakkról szóló ismeretterjesztő könyv lesz a magyar közönség számára, ami talán a Japán Alapítvány támogatásával jelenhet majd meg.

2. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

Sokfélével megpróbálkoztam már, de kedvenc zsánereim a fantasy és a horror. Szívesen írok (és olvasok) YA-t, de ha más témába vágom a fejszém, akkor is legtöbbször "pörgős", akcióban és párbeszédben gazdag szöveg kerül ki a kezem alól, ugyanúgy, mint amikor fiataloknak írok.

3. Mióta írsz? Van már kiadott műved?

Egyetemistaként, úgy tizenöt éve kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, de közben évek teltek el úgy, hogy nem nagyon írtam semmit. 2010-ben fejeztem be az első regényemet, és azóta többé-kevésbé rendszeresen írok fikciót. Nyomtatásban eddig az Oni-trilógia jelent meg tőlem a Ciceró Könyvstúdió gondozásában, ill. néhány novella folyóiratokban (részletesebben lásd itt).

4. Melyik volt a legelső írásod?

Jó kérdés, nem emlékszem pontosan. Általános iskolás koromban volt egy füzetem, amibe mindenféle butaságot, főleg humoros(nak szánt) verseket írtam. :)

5. Miért írsz?

Élvezem a folyamatot, ahogy egy bevillanó ötletből lépésről lépésre kialakul egy vázlat, aztán életre kel, amikor nekiállok megírni. Ugyanilyen örömet tud okozni az is, ahogy az átírás, szerkesztés során sikerül lefaragni a hibákat, egyre jobb az egész, és végül könyv lesz belőle, amit a kezemben tarthatok. Ha a nyomtatásban megjelenő végeredmény megközelíti azt, amilyennek a legelején megálmodtam a történetet, az olyan boldogság, amihez fogható csak kevés van az életben.

6. Hogyan találsz időt az írásra?

Általában esténként írok, de ha elkap a gépszíj, akkor napközben is igyekszem kihasználni minden üresjáratot. Amikor egy regény első változatán dolgozom, nagyon szigorúan tartom magam a munkatervhez, nehogy legyűrjön a lustaság, és a végén megint évekig álljon egy félkész kézirat a gépemen. Ez azt jelenti, hogy minden nap meg kell írnom legalább egy oldalt, még akkor is, ha hullafáradt vagyok a napi munka után, és emiatt még később fekszem le aludni.

7. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

Igazából nincs preferenciám, csak annyi kell, hogy kényelmesen le tudjak ülni a készülő szöveg elé, és kellő ideig bámuljam a monitort. Írok otthon, a munkahelyen, vendégségben a szülőknél, nyaraláson vagy épp a vonaton. Az internetkapcsolat jól jön, ha valaminek utána akarok olvasni, de ha nincs net a gépen, akkor legalább nem szúrom el az időt értelmetlen szörfözéssel. Néha sok ezer karaktert tudok haladni pl. egy tizenegy órás repülőút alatt. :)

8. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Általában semmit. Egyszer tönkretettem egy laptopot azzal, hogy leöntöttem kólával, azóta nem szeretem, ha enni- vagy innivaló van a gép közelében.

9. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs. Ötletelés közben előfordul, hogy zenét hallgatok, de írni csak csendben tudok.

10. Mit gondol a családod, baráti köröd arról, hogy írsz?

Régebben csak a szűk család tudott róla, a többieknek nem reklámoztam. Érdekes volt, amikor a rokonok, ismerősök, munkatársak letámadtak azzal, hogy a könyvesboltban találkoztak a könyveimmel, és ők erről nem is tudtak, és hogyhogy. :) A legtöbben szívesen beszélgetnek velem az írásról, de csak kevesen olvassák a könyveket. Évi, a feleségem az előolvasóm, neki meg szoktam mutatni mindent, mielőtt beküldeném a kiadónak.

11. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Ahogy fent is írtam, leginkább azt élvezem, ahogy a semmiből megszületik a történet a szereplőkkel. Egy apró ötlettel indul, arról beugrik valami más, arról megint valami, és így tovább. Egyszerre izgalmas és ijesztő, hogy sokszor olyan, mintha nem is az én kezemben lenne az irányítás: a legjobb ötletek szinte maguktól jönnek. Ebben a szakaszban még csak a vázlaton dolgozom, és nem is lineárisan: hol a történet egyik, hol a másik részéhez jut eszembe valami adalék, vagy egy kapocs, amivel át lehet kötni. Ha sikerült kitöltögetni az összes hézagot, akkor nekilátok a valódi kéziratnak: ezzel már lineárisan haladok, nem szoktam ugrálni. Ha eszembe jut egy új ötlet, ami változást eredményez a sztori már megírt részeiben, azt általában csak bevésem a vázlatomba, és majd visszatérek rá az átírásnál, miután a kézirat első változatát befejeztem.

12. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Az, amikor a határidővel kell küzdeni. Az Oni-trilógia kapcsán megbeszéltük a kiadóval, hogy minden évben a Könyvfesztiválra jövünk ki a folytatásokkal, és ezt gond nélkül sikerült is tartanom, hiszen az első rész megjelenésekor már megvolt a cselekményvázlatom a teljes trilógiához, és adott volt a munkamódszerem is. Pályázatoknál már nem ilyen egyszerű a helyzet, sokszor passzolom azokat, ahol rövid a határidő. Az Írókör táborában pl. legtöbbször csak egy-egy napom van kitalálni és megírni egy teljes novellát; ilyenkor a korábban lejegyzetelt ötleteimet szoktam átnézni, hogy passzol-e valamelyik a megadott témához.

13. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Mindig számítógépen dolgozom. Van egy Word-fájlom magának a kéziratnak, egy a vázlatnak, és ha szükséges a sztorihoz, akkor egy-két képfájl a térképeknek. Ezeket kézzel szoktam lerajzolni, aztán lefotózom, és felmásolom a munkakönyvtáramba a többi fájl mellé.

14. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

A válság nem jellemző rám. Úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok igazi művészlélek, ami az írásban hátrány és előny is egyszerre. Hátrány, mert nincsenek olyan ihletett időszakaim, amikor étlen-szomjan, táskás szemekkel dolgoznék, és a világtól elszigetelődve megalkotnék valami totál zseniálisat. Ugyanakkor előny is, mert nem szoktam összezuhanni, hogy nem tudok írni, és a kritikára sem vagyok különösebben érzékeny. Általában én magam is felismerem, ha valami rossz, és ilyenkor különösebb vívódás nélkül dobok ki akár egész fejezeteket. Kényelmesen átgondolom, hogyan lehetne jobb, dolgozom a vázlatomon, aztán ha eljön az ideje, nekiülök, és a magam lassú, de kitartó tempójában folytatom az írást.

15. Hogyan motiválod magad az írásra?

"Ülj le írni, vagy ma se fogsz időben lefeküdni!" "A doksit nyisd meg, ne a böngészőt!" "Nem! Nincs olyan, hogy csak rápillantasz a Facebookra, amíg ezen a mondaton gondolkodsz!" :)

16. Kik azok a szerzők, akik legjobban inspirálnak téged íróként?

Inspirálni igazából nem szoktak, vagyis nincs olyan, hogy "de jó volt ez a könyv, gyerünk, írjunk egy hasonlót". Persze vannak szerzők, akik nagy hatással voltak/vannak rám, többek között Stephen King, Tolkien, Jorge Luis Borges, Philip Pullman, J. K. Rowling, Böszörményi Gyula, Murakami Haruki, és a frissebb élményeim közül Dan Wells, Ernest Cline, George R. R. Martin. Azt is megjegyezném, hogy e szerzők olvasása akár fordított inspirációként is elsülhet, pl. miután elolvastam Dan Wells első John Cleaver-trilógiájának fináléját, egy ideig csak bámultam magam elé, és az járt a fejemben: te jó ég, hogy hozta ezt össze? Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon írni? :)

17. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Erre nagyjából ugyanazt tudnám felelni, mint az előző kérdésre. Nincsenek konkrét könyvek, amik inspirálni szoktak, inkább azt mondanám: az, hogy az ember mit és hogyan ír, nagyban függ attól, hogy általában milyen könyveket olvas, ill. olvasott fiatalon.

18. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

Roboz Gábor (a szerkesztőm a Gabo/Ciceró kiadónál) javasolta egyszer, hogy amikor dialógust írok, olvassam fel hangosan a leírt szöveget, mert túlságosan könyvízűek a párbeszédeim. Ez nagyon hasznos tanácsnak bizonyult, azóta nem több a javítanivaló a dialógusaimban, mint a szöveg többi részében. Persze elég sokat írok nyilvános helyen, és nem biztos, hogy hihetően tudnám pl. Skype-os beszélgetésnek álcázni, ha magamban beszélek, úgyhogy mostanában nem szoktam felolvasni a szöveget, csak a fejemben hallgatom meg a szereplő hangján, mint egy filmet.

19. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

A nyár végéig átírom az elkészült regényem, a Caladus csillaga kéziratát, és amikor elégedett vagyok az eredménnyel, kiadót keresek neki. Ha szerencsém van, talán ez is megjelenhet a Gabónál vagy a Cicerónál. Miközben ezt intézem, belekezdek majd a következő projektembe, ami valószínűleg a már említett ismeretterjesztő könyv lesz a sógiról.

Hát, ennyi lenne – még egyszer köszönöm On Sainak a meghívást. Én Dér Adriennek, Holló-Vaskó Péternek, Kae Westának és Sümegi Attilának adnám tovább a lehetőséget.

2017. július 4., kedd

Elkészült az első változat!


Végre itt a bejelentés, amit már beharangoztam pár napja... azaz hete... oké, oké, több hónapja. De most tényleg elkészültem a Caladus csillaga kéziratával. :) Vagy legyen inkább A Suttogó? Még nem hoztam végleges döntést a címről, és lehet, hogy a kiadó nélkül nem is fogok. A regény hosszabb lett, mint eredetileg gondoltam (513 ezer karakter), de az átírás során még alaposan meg fogom nyesegetni (és persze hozzá is írok, úgyhogy a végleges terjedelem lehet rövidebb, de akár hosszabb is ennél). Sok munka vár rám az átdolgozás miatt, de akkor is jólesett leírni, hogy "vége". (Aztán pár másodpercnyi gondolkodás után ki is töröltem ezt a szót, mert valahogy régiesnek tűnik, enélkül erősebbnek érzem a lezárást.)

Arra gondoltam, hogy nem esek neki rögtön a szövegnek, hanem egy kicsit pihentetem, hagyom ülepedni. Ha pár hétig nem is gondolok rá (ami elég nehéz lesz), utána jobban fogom látni a hibáit, és friss szemmel könnyebben, gyorsabban haladok majd. Addig még sok más feladat vár rám: jön az írótábor, ahol a házi feladatként kapott novellatéma alaposan feladta a leckét, aztán cikket kell írnom, és hasonlók. De augusztusban nekikezdek a második fázisnak, és ősszel mindenképp elküldöm a regény kéziratát a szerkesztőmnek, Gábornak.

2017. június 29., csütörtök

Az utolsó oldalak

Egy ideje már ígérgetem, hogy hamarosan befejezem a készülő regényemet, a Caladus csillagát. Nos, még néhány nap, és érkezik a nagy bejelentés. :) Már az utolsó jeleneten dolgozom, csak a lezárás van hátra, aztán következhet az átírás, ami ugyancsak nagy munka lesz. (Erről korábban is beszámoltam már, pl. itt; azóta lényegében nem változott semmi, csak az átírnivalók listája gyarapodik folyamatosan.)

Nem tudom, érdekel-e valakit, hogy hogy nézek ki írás közben, ez nyilván nem olyan látványos, mint ha mondjuk a bázisugrás lenne a hobbim. Évi mégis azt mondta, hogy szerinte tegyem ki ezt a képet, úgyhogy íme. :) Pár hete készült, éjszaka, akkor is pont olyan viharos idő volt, mint most. Kiültem a teraszra a hangulat kedvéért, mert épp egy viharban játszódó jeleneten dolgoztam, Évinek meg valahogy sikerült lekapnia egy villám fényében. (Igaz, csak az üvegablakon keresztül.)


2017. május 31., szerda

Ember-gép küzdelmek: az utolsó fejezet. Vagy mégsem?

Aki régebb óta követi ezt a blogot, az tudja, mennyire foglalkoztat az emberi szellem küzdelme a gép ellen, nemcsak a sógiban, hanem a többi táblás játékban is. (Pl. ez a bejegyzés is ebben a témában született.)

Mára a sakkban egészen elképesztő a különbség a gépek javára: a legjobb emberi nagymesterek 2800, a legerősebb szoftverek 3400 ELO-pont körül mozognak. A Távol-Kelet azonban adott pár olyan játékot a világnak, amelyek több mint ezer éve az adott kultúra szerves részei, könyvtárakat írtak tele az irodalmukkal, és már kisgyermekkortól elkezdik a profi játékosok kiképzését. Természetesen a sógiról és a góról beszélek. Ezekben a játékokban rengeteg a lépéslehetőség, ezért nyers erővel bonyolult őket kiszámítani; úgy is mondhatjuk, hogy a számítógép némi hátránnyal indul. Vajon hogy áll ma a gép és az ember háborúja a távol-keleti fronton?


Nos, a háború e hónapban ért véget, a gépek totális győzelmével. A fenti képen Szató Amahiko, a sógi Meidzsinje küzd a Ponanza nevű program ellen. (A fehér monstrum egy japán gyártású robot, amely képes önállóan mozgatni a bábukat a táblán, így még közvetítőként sincs szükség ember segítségére.) Ezt a meccset a Ponanza 2-0-ra nyerte május 22-én, sajnos egyik parti sem volt szoros. A sógiban már jó ideje sejthető, hogy az embernek nincs esélye a legerősebb szoftverek ellen, de az utóbbi években nem rendeztek ehhez hasonló tornát a gép és a Meidzsin vagy Rjúó között.

A másik fronton, a góban több ok lehetett a reményre, hiszen I Szedol, akit a világ negyedik legjobb játékosának tartanak, tavaly öt partiból egyet meg tudott nyerni az AlphaGo ellen. (Ez az esemény az egyik novellámban is szerepel.) Idén Ko Csie, a go vitathatatlan bajnoka szállt ringbe, az AlphaGo azonban tavaly óta is sokat fejlődött, és végül 3-0 arányban nyerte a sorozatot, amely május 27-én ért véget. Ko Csie szerint hiába játssza az emberiség több ezer éve a gót, a számítógép lépései most rámutattak, hogy eddig csak a felszínt kapargattuk.

Ha úgy nézzük a dolgot, ez egymás után két hatalmas csapás az emberi szellem számára. De nézhetjük úgy is, hogy soha nem látott lehetőségek nyílnak meg az emberi játékosok előtt: minden korábbinál hatékonyabban tanulhatunk, ha gépekkel elemzünk otthon. Ha pedig a táblás játékokon túlra tekintünk, máris látszik, mi minden jóra használhatjuk az MI-t. Hogy egy példát is említsek: a hétvégén, az Európai Humángenetikai Társaság konferenciáján az egyik előadás arról szólt, hogyan alkalmazhatók a tanulásra is képes algoritmusok arra, hogy a molekuláris biológiai módszerekkel gyűjtött hatalmas adatmennyiségből megjósoljuk egy betegség klinikai lefutását. Szerintem nem kizárt, hogy 15-20 év múlva már a tudományos cikket is egy algoritmus írja majd helyettem az adatokból, de ugyanígy írhat novellát, regényt, mégpedig sokkal jobbat, mint amire az ember képes. Izgalmas, de kicsit ijesztő elképzelni, milyen lesz a világ, ha többé nem lesz szükség emberi munkára... Ám mindez már jócskán túlmutat egy ilyen blogbejegyzés keretein. Egyelőre elbúcsúzom, és munka után megnézem a Terminátor: Genisyst. :)

2017. április 28., péntek

Sorok mögött: A szerkesztés után

Egy ideje sajnos kimaradtam a „Sorok mögött” blogtémákból, részben a költözés miatt, részben pedig azért, mert már a Caladus csillaga végső hajrájában tartok. (Nem, még nem fejeztem be az írást: úgy néz ki, ez a bizonyos hajrá eltart még pár hétig.) A mostani témát viszont semmiképp sem szerettem volna kihagyni: abban maradtunk, hogy érdekes anekdotákat osztunk meg az olvasókkal azzal kapcsolatban, mi minden történt a könyveinkkel, miután befejeződött a szerkesztés. Ha felsorolom, hogy tipográfia, illusztráció, tördelés, korrektúra, az elsőre elég száraznak hangzik, pedig ez az egyik legizgalmasabb szakasz a megjelenés előtt, amikor a könyv valódi formát nyer.

Nyilván a kiadótól is függ, hogy a szerző mennyire lát rá ezekre a folyamatokra; nekem a Cicerónál szerencsém volt, minden körben kikérték a véleményem. Az illusztrátorok szívébe valószínűleg nem loptam be magam: utólag kicsit zavart, hogy az Oni első része, a Szürke vér borítóját nehéz átfedésbe hozni a cselekménnyel, így aztán a második és a harmadik résznél ragaszkodtam hozzá, hogy konkrét jelenet kerüljön a borítóra, és minden apró részletet leleveleztem a szerkesztőmmel és az illusztrátorral. Ha valamit nem lehetett megoldani úgy, hogy szöveghű legyen, akkor inkább belenyúltam a szövegbe, hogy megfeleltessem annak, amit a borítógrafikán láttam. Gábor, a szerkesztőm szerint túlzásba vittem a dolgot – és tényleg –, de akkor úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Ehhez képest a visszajelzések alapján az olvasók vajon melyik borítót szerették a legjobban? Hát persze, hogy az elsőt. :)

A korrektúrával kapcsolatban egy olyan sztori jut eszembe, ami talán érdekes lehet. Az utolsó rész, A bábu és a Talizmán tördelése után Gáborral észrevettük, hogy a belső címeknél (nem a mi hibánkból) több helyen „A bábú és a Talizmán” szerepel. Mondanom se kell, mennyire zavart a hosszú ú, és igyekeztem mindenhonnan kiirtani. (Mindig jól át szoktam nyálazni a betördelt változatot, mert hallani horrortörténeteket olyan könyvekről, amikből akár egy egész fejezet kimarad.) A vicces rész akkor következett, amikor a Könyvfesztiválon elmeséltem Till Katalin főszerkesztőnek, hogy ennek ellenére pár helyen megmaradt a „bábú” forma, és csak a korrektor sasszemének volt köszönhető, hogy a nyomdába kerülés előtt sikerült őket kijavítani. Katalin, aki azt hitte, én írtam így a bábu szót a kéziratban, átható pillantást vetett rám, kissé talán el is sápadt, és olyasmit motyogott, hogy „hát, ez egy problémás helyesírású szó”. Jó volt látni a megkönnyebbülést az arcán, amikor kiderült a félreértés. :)

Az Oniról ennyit tudtam sztorizgatni, de ha a – remélhetőleg – megjelenő Caladus csillaga kapcsán adódik valami vicces apróság, azt mindenképp megosztom itt a blogon. Addig is lássuk a többiek anekdotáit:

2017. március 31., péntek

Újra itthon



A hétvégén hazaértem az idei tokiói kiküldetésből, ahol a magyar orvosi egyetemekre készülő japán diákokat oktattuk. Évről évre egyre több diák dönt úgy, hogy nálunk szeretne orvosnak tanulni, és egyre fiatalabbak a csoportok is.

Idén az oktatás mellett kevesebb volt a "kötelező" teendőm (nem kellett pl. regényhelyszínekért bejárnom Tokiót, mint 2014-ben, amikor A bábu és a Talizmánt írtam, és felvételi tesztek tömegét sem kellett legyártanom, mint tavaly), így éltem a lehetőséggel, és sokat voltam sógizni. Sikerült összehoznom néhány egész jó kifut erős diákok ellen a Vaszeda Egyetem sógiklubjában, és szokásom szerint többször megfordultam a Japán Sógi Szövetség hivatalos főhadiszállásán, a Sógi Kaikanban is. Az itteni dódzsó a tavaszi szünet alatt ilyen látványt nyújtott:


Végül gondoltam, becsatolok még néhány képet, mert az elmúlt években kicsit adós maradtam az ilyesmivel:




2017. február 27., hétfő

Költözésről és bogarakról

Az előző bejegyzésben említettem, hogy hamarosan új lakásba költözünk (nem túl messze, pár utcával arrébb). Azóta mindez annyit változott, hogy – ahogy az lenni szokott – az új lakás még nincs kész, a régit viszont már el kellett hagynunk. Így tehát egyelőre apukámhoz költöztünk, ahol egyetemistaként laktam utoljára. Nincs is semmi gond, jól érezzük magunkat, leszámítva egy apróságot: úgy tűnik, velünk együtt néhány hívatlan vendég is érkezett.

Lehet, hogy valaki már ennyiből is kitalálta: ágyi poloskákról beszélek. Előttünk nem voltak itt, és a régi lakásunkban se találkoztunk velük, így nem igazán tudjuk, honnan jöhettek. (A költöztető kocsit már kizártuk, esetleg a sok helyről összeszedett dobozok jöhetnek szóba, amiket a költözéshez használtunk.) Hívtunk rovarirtót, amivel sikeresen elértük, hogy az egyik szobát nem tudjuk használni, olyan vegyszerszagú, a poloskák pedig átköltöztek egy másikba. :) Jelenleg futurisztikus gőzpisztollyal védekezünk, de már gondolkodom rajta, hogy hangyafarmot nevelek, állítólag ők megeszik az ilyen bogarakat. Kicsit olvasgattam a poloskák természetes ellenségeiről, és kiderült, hogy némelyiknek olyan neve van, mintha egy Marvel-képregény lapjairól kelt volna életre. Őrá gondolok, és hozzáteszem, ha ágyi poloska lennék, nekem is tele lenne tőle a gatyám:

Ha! This looks like a job for the Masked Bed Bug Hunter!

Persze azért távol áll tőlem, hogy ilyesmit eresszek be a lakásba, már csak azért sem, mert egy jó novellaötletet köszönhetek a poloskáinknak. Mindenesetre amíg a megoldáson gondolkozom, adnék egy tippet mindenkinek, aki esetleg még nem tudja, mivel lepjen meg minket karácsonyra:


2017. január 30., hétfő

Caladus csillaga: közeleg a finálé!


Egy ideje nem jelentkeztem bejegyzéssel a készülő regénykéziratommal kapcsolatban, de most van egy jó hírem: a háttérben folyamatosan dolgoztam rajta, és már túl vagyok a háromszázezer karakteren. Úgy sejtem, még kb. százezer karakter lehet hátra. Nemsokára elkezdem írni a finálét, vagy ha úgy jobban tetszik, a tágabb értelemben vett fináléban már nyakig benne vagyok. :)

Egyetlen dolog aggaszt: lassan több oldalasra szaporodik a listám azokról a dolgokról, amiket át szeretnék írni, mielőtt beküldöm a kiadónak a kéziratot. Ezek nagyobb része nyilván apróság, de vannak fontos, alapvető változtatások is: ötletek, amik menet közben jutottak eszembe, ill. a karakterekkel kapcsolatos problémáim (avagy mi minden csúszhat félre írás közben). Öröm az ürömben, hogy elég pontosan kialakult a koncepcióm, azaz tudom, hogy mit és hogyan szeretnék változtatni a szövegen. Az viszont biztosnak tűnik, hogy jócskán kell még időt fordítanom rá, miután befejeztem a kézirat első változatát.

Most egy ideig nemigen fogok tudni rendezett körülmények között írni, ugyanis két hét múlva költözünk (nem messze, csak pár utcával arrébb). Valószínűnek látszik, hogy a pakolás szüneteiben, innen-onnan lecsípett percekben, a dobozok közé letelepedve kell majd írnom – de az ilyesmi nem szokott zavarni, remélhetőleg tudom tartani a szokásos tempót. Ha pedig végre pontot tehetünk a huzavona végére, akkor az új lakásban egy csendesebb, kényelmesebb kis zugban folytathatom a munkát. :)
Hiba történt a modul működésében