2017. november 17., péntek

Lássuk, mi újság novellafronton!

A kevésbé jó hírrel kezdem: egyelőre nem sikerült annyi időt szánnom a Caladus csillaga átírására, amennyit szeretnék, így a javítások kétharmada még hátravan. (Na jó, e helyett a bejegyzés helyett éppenséggel dolgozhatnék a regényen is, de néha azért muszáj valami életjelet adnom itt a blogon.) Az első négy fejezettel legalább végeztem, és úgy érzem, ezekből sikerült kihoznom azt, amit előzőleg elképzeltem – persze még így sem nyerték el végleges formájukat, hiszen ha kiadóhoz kerül a kézirat, akkor következik a szerkesztési fázis, amikor rádöbbenek, mennyi hibát sikerült benne hagynom a sokadik javítás után is. Sajnos egyelőre ennél többet nem mondhatok a regényről, ezért kapta ez a bejegyzés azt a címet, amit.

Következzen tehát a mai nap jó híre: úgy tűnik, egy rövid novellám bekerül egy antológiába, amely Spanyolországban fog megjelenni a jövő év elején. Már meg is kaptam a spanyol fordítást, ami nagyon klassz, de sajnos nem sokat értek belőle. :) Végső soron ezt is a Dan Wells-workshopnak köszönhetem (amiről ebben a bejegyzésben írtam), ugyanis aznap két szösszenetet sikerült összehoznom, amelyekre pozitív véleményt kaptam Dan Wellstől, így már akkor biztos voltam benne, hogy egyszer még kezdek velük valamit. Nem sokkal később értesültem az argentin Sergio Gaut Vel Hartman pályázatáról, és az egyik szösszenetet kibontottam egy háromszáz szavas mininovellává. Hát így jött össze ez a megjelenés, és már fontolgatom, hogy ha végeztem a regénnyel, akkor a másik szösszenetet is előveszem. :)

Mindenközben a magyar nyelvű publikációs listám is hízott, ill. hízni fog valamelyest. Szeptemberben megjelent egy novellám az Ellenpont című, Zsoldos Péter emlékére készült antológiában:


Itt lehet beszerezni, de ha valaki netán azt venné a fejébe, hogy ezért az írásért veszi meg a kötetet, azt előre figyelmeztetem: ez a novella teljesen más, mint amiket általában írni szoktam, és egyelőre én magam se igazán tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. :) Egy korábbi írásom, "Az utolsó kihívó" hamarosan megjelenik az Új Galaxis 26. számában, "Az idegen" című, morbid kis ötpercesem pedig a Cherubion Kiadó következő sci-fi antológiájában láthat napvilágot. A nyáron ugyanis alkalmam nyílt találkozni Nemes Istvánnal, akinek könyveiért rajongtam gyerekkoromban, bár fogalmam se volt, hogy magyar a szerzőjük. Nem igazán tudtam, hogy milyen témát dobjak be (mármint azon kívül, hogy dedikáljon nekem egy hátizsákra való könyvet), Istvánt azonban nem kell félteni, ha arról van szó, hogy előrevigye a beszélgetést, így hamarosan már olyan jó hangulatban iszogattuk a vizünket, mintha régi ismerősök lennénk. Szokták mondani, hogy ha valakit íróként nagyra tartasz, azzal ne találkozz személyesen, mert tuti, hogy le fogja rombolni a saját nimbuszát, de Istvánra ez szerencsére egyáltalán nem igaz. (Remélem, nem olvassa ezt, mert csak ilyen nyálasan tudom megfogalmazni.) Elolvasta a legfrissebb novellámat is, a tini csontvázról szóló Thomas Spine-t, ami különösen közel áll a szívemhez, talán a legközelebb minden eddigi írásom közül, a regényeket leszámítva. Sajnos csak részben illik a Cherubion koncepciójába, de István azt mondta, ha nem találok neki kiadót, akkor még beszéljünk róla, mert némi átalakítás után esetleg bekerülhetne a soron következő élőholtas antológiába. Egyébként, ha valakinek van rá ötlete, hol lehetne publikálni egy 33 ezer karakteres, E/1-ben írt YA-fantasy novellát sok (ön)iróniával, csontvázas humorral és kiforgatott amerikai high school-klisével, de alapvetően komoly történetszállal, az mindenképp jelentkezzen nálam, örömmel fogadom az ötleteket. :)

Hát, egyelőre ennyit erről, és megyek is regényt írni. Remélem, hogy legközelebb már a Caladus csillagával kapcsolatban jelentkezhetek valami igazán jó hírrel. :)

2017. október 1., vasárnap

Bálint első fokozata a sógiban


Bálint mostanában annyira rákattant a sógira, hogy naponta legalább három-öt partit játszik, és tíz bábu előnnyel egyre gyakrabban tud győzni ellenem úgy is, hogy egy lépésnél sem segítek neki. Lehet, hogy ő lesz a következő Fudzsí Szóta? :) Na jó, az álmodozást félretéve, az tény, hogy rengeteget fejlődött. Szeptemberben már megpróbált levizsgázni 14 kjúra, de akkor nem volt szerencséje, ezért már alig vártuk az októbert, amikor újra megpróbálhatja – ma pedig végre sikerült neki. :) (A fenti kép nem a vizsgát ábrázolja, hiszen ahhoz órára is szükség volt.)

Most nagyon büszke a kis diplomájára, amit kapott, meg arra, hogy felkerült a magyar ranglistára (ami itt érhető el). Jelenleg is épp arra vár, hogy játsszunk, úgyhogy megyek is. :)


2017. szeptember 26., kedd

Családunk legújabb tagja, Emma Léna


Gondoltam, röviden itt is beszámolok az örömhírről: a családunk újabb taggal bővült! :) Buglyó Emma Léna tegnap született majdnem négy kilósan, császármetszéssel (mivel jól elüldögélt anya hasában, nem volt kedve fejjel előre fordulni). Nagyon vártuk már, a bátyjai alaposan körbeugrálták, és egyenként rácsodálkoztak, hogy az orra, füle, ujja, lába milyen aprócska. (Bálint meg is jegyezte, hogy neki is keres majd gesztenyét, mivel magának és Benginek már talált.) Ha minden jól megy, holnap vagy csütörtökön Évi hazajöhet vele a kórházból, és együtt lesz a család.

Még egy kérdés maradt függőben: esténként vajon mennyire hagy majd minket aludni, ill. az én esetemben írni? :) Remélem a legjobbakat, az mindenesetre biztató jel, hogy eddig mindig könnyen megnyugodott, valahányszor csak felvettem a karomba.


2017. szeptember 24., vasárnap

Az Olvasás Éjszakája 2017


A blog olvasói közül biztos sokan részt vettek valamilyen programon az idei Olvasás Éjszakáján, a múlt szombaton, hiszen kínálatban nem volt hiány: nem csak Budapesten, de a vidéki nagyvárosokban is egymást érték az érdekesebbnél érdekesebb programok. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem egy beszélgetésen a debreceni Alexandra könyvesboltban, amit nemrég vett át a Könyvmolyképző Kiadó. (Köszönöm a felkérést On Sainak, azaz Varga Beának.) Egy kicsit megcsúszva (de talán nem túl későn) itt a blogon is beszámolok az eseményről.

Évivel, a feleségemmel és édesanyámmal korán érkeztünk, hogy meghallgassuk Böszörményi Gyulát, aki az Ambrózy báró sorozat kulisszatitkaiba avatta be a közönséget. Én ezt még pont nem olvastam tőle, a családom hölgytagjai azonban nagy rajongói a könyveknek, és az interjú alapján abszolút megértem, hogy miért. Kicsit tartottam tőle, hogy a cselekmény ismerete nélkül el fogom veszíteni a fonalat, Gyula azonban sokszor megcsillogtatta a szokásos humorát, így én is nagyon élveztem az egészet. Az interjú után Évi dedikáltatott, és Gyula véletlenül majdnem aláírta az Emmáról készült ultrahangfelvételt is, ami valahogy benne maradt a könyvben. :) (Apropó, ha minden jól megy, Emma holnap érkezik császármetszéssel. Már nagyon várjuk!)

Hamar elrepült az az egy óra, és rám került a sor. Hárman ültünk az asztalhoz: Bessenyei Gábor, a Könyvmolyképző szerzője volt rajtam kívül a másik "áldozat", a kérdező pedig az a Papp-Szalai Sándor, aki emlékezett rám a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör egyik találkozójáról, én viszont szégyenszemre nem ismertem fel elsőre. Közvetlenebb volt a hangvétel, mint a többi hasonló interjúnál szokott lenni, és sok minden szóba került: az Oni-trilógia, a magyar szereplők (ez volt a közös pont Gábor sorozatában és az enyémben), valamint az ifjúsági regény jellegzetességei általában. Beszéltünk az elkészült regényemről, a Caladus csillagáról is, amit most írok át véglegesre: sajnos ezzel lassabban haladok, mint szeretném, valahogy mostanában nincs rá idő, hogy naponta egy óránál több időt töltsek vele a gép előtt, pedig nagyon élvezem az új hősökkel való munkát.

Jó néhány interjúval, könyvfesztiváli meg könyvheti programmal a hátam mögött talán furcsán hangzik, de most először kellett nyilvánosan felolvasnom egy részletet a saját könyvemből. Érdekes érzés volt, megértem azt is, aki utálja, de azt is, aki él-hal az ilyen alkalmakért. Mindenesetre rendben letudtam a dolgot, és ezután már a kérdésekre fókuszálhattam. (A fenti képet köszönöm Markovits Rozinának, aki a könyvesboltja Facebook-oldalán osztotta meg, és megengedte, hogy itt felhasználjam.)

Remélem, lesz még alkalmam szerepelni az Olvasás Éjszakáján, akkor már remélhetőleg a Caladus csillagával. Hamarosan lesz majd bejegyzés arról, hogy állok az átírással, és persze az újabb apai örömökről is. :) Addig is további jó hétvégét mindenkinek!

2017. augusztus 8., kedd

Írói workshop Dan Wellsszel


Idén augusztusban Dan Wells már másodszor látogatott el Magyarországra, és abban a szerencsében részesültem, hogy ott lehettem az írói workshopon, amit tegnap Budapesten tartott. (Ezer köszönet a Fumax Kiadónak, és külön Holló-Vaskó Péternek a szervezésért, valamint Kleinheincz Csillának, amiért bevitt engem is.) Rendkívüli lehetőségként éltem meg ezt az egészet, és arra gondoltam, részletesen, naplószerűen beszámolok róla itt a blogon. (Bízom benne, hogy nem lesz emészthetetlenül unalmas.)

Korábban már értekeztem róla, hogy mennyire beszippantott Dan Wells John Cleaver-sorozata, így amikor Csilla megemlítette az írótáborban, hogy meghívást kapott erre a workshopra, rögtön lecsaptam a lehetőségre, és pofátlanul megkérdeztem, nem lenne-e még egy hely véletlenül. Múlt kedden derült ki, hogy beférek én is, és a következő napokban a közös nyaraláson a családom megtanulta, hogy minden öt percnél hosszabb beszélgetés, amit velem folytatnak, előbb-utóbb ennél a témánál köt ki. :)

Magára a workshopra a Bed Barban került sor, és ahogy az a fenti képen is látszik, igazán illusztris társaságba keveredtem. (Balról jobbra: Gaura Ágnes, Veres Attila, Pintér Bence, J. Goldenlane, Kleinheincz Csilla, Dan Wells, jómagam és Holló-Vaskó Péter. Update: Gaura Ágnes is írt egy klassz bejegyzést a workshopról, ez itt olvasható.) A téma a "suspense" volt, amit egy kicsit nehéz magyarra átültetni: leginkább talán feszültségként fordítható le, de lényegében arról szól, hogyan rémítsük halálra az olvasót egy horror vagy thriller zsánerű írásban. Szó se róla, ezt nagyon testhezállónak éreztem. :) Még táblánk is volt, amit Dan Wells szépen ki is használt:


A kétórás workshop úgy zajlott, hogy Dan Wells a maga könnyed és humoros stílusában sorra elmagyarázta a feszültségkeltés kritikus pontjait az irodalomból és a filmekből vett példákkal, aztán adott egy feladatot, ami az adott ponthoz kapcsolódott, és hét perc (!) alatt kellett megoldanunk. Ezt követően néhány bátor jelentkező felolvasta a saját írását, ezeket közösen kielemeztük, majd továbbhaladtunk a következő pontra. (Fontos, hogy nem tudtuk előre, mi lesz a következő pont, így nem lehetett azt is beépíteni az adott feladathoz készülő írásba.)

Az első pont lényege, hogy alapozzuk meg, mi számít normálisnak a saját fikciónk világában, majd valamivel bontsuk meg azt. Elég vidáman jegyzetelgettem a témát, aztán Dan Wells hirtelen közölte, hogy írnunk kell valamit hét perc alatt, amiben ez megvalósul – na, ekkor azért lefagyott az arcomról a mosoly. Annyi volt a kötöttség, hogy a dolog "normális" része egy szoba leírása legyen. El is kezdtem írni, és érdekes, hogy milyen emlékek, ösztönös témák jönnek felszínre akkor, ha ennyire nincs idő gondolkodni a koncepción. Bennem például, ki tudja, miért, az merült fel, ahogy Bálint nintendózik, meg hogy Bengi mostanában nem nagyon akart jóéjtpuszit adni. Valamit sikerült is összeraknom hét perc alatt, de ahhoz nem volt merszem, hogy fel is olvassam; J. Goldenlane vállalkozott rá, hogy megtörje a jeget az első fordulóban.

A következő pontnál arról volt szó, hogyan tehetünk idegenné és félelmetessé valamit, ami a szereplő számára ismerős. (Mint amikor a Harmadik típusú találkozásokban a saját háza fordul a gyermekét védelmező nő ellen.) Újabb hét percet kaptunk, hogy másik szöveget írjunk, vagy átdolgozzuk az előzőt. Itt megkérdeztem, lehet-e olyanról írni, amit csak az olvasó vél ismerősnek, de a szereplő végig tisztában van a helyzettel, mire Dan Wells azt felelte, természetesen, hiszen az olvasóban szeretnénk félelmet ébreszteni. Úgyhogy nekiálltam az előzőleg megírt szövegnek, itt-ott módosítottam, kivettem a szoba leírását, és végül ez lett belőle. (Beteszem ide az angol eredetit, meg a magyar fordítást is, amit később, a vonaton írtam hozzá.)

Angolul:
“Kiss your grandma goodnight,” Dad said.
Alice didn’t want to. She was lying on her bed playing the Nintendo, she’d just reached the level with Bowser. The monster that doesn't mean any actual harm, she thought. After all, Peach is always rescued from him safe and sound, right?
 “Come on, Alice, get up and kiss her.”
“Please, Dad!“ Alice said. “At least let me finish the level first.”
“Now don’t make me take that thing from you! What will your grandma think if you don’t kiss her before you sleep?”
What would she think?, Alice thought angrily. She’s been dead for six weeks.

Magyarul:
– Adj egy jóéjtpuszit a nagyinak – mondta apa.
Alice-nek nem volt kedve hozzá. Az ágyán feküdt, és a Nintendón játszott: most jutott el Bowser szintjére. A szörny, aki nem is akar rosszat, gondolta a lány. Végül is, Peach mindig épségben megússza, nem igaz?
– Kelj fel, Alice! Adj neki egy puszit!
– Ne már, apa! – nyafogott Alice. – Legalább ezt a pályát hadd fejezzem be!
– Mindjárt elveszem azt a vacakot! Mit szól majd a nagyi, ha nem puszilod meg elalvás előtt?
Mégis mit szólna?, gondolta dühösen Alice. Már hat hete halott.

Alapvetően pozitív reakciókat kaptam, amikor felolvastam a szöveget. Dan Wells azt mondta, tényleg ismerős az alaphelyzet a Nintendóval játszó gyerekkel és a jóéjtpuszival. Érdekesnek találta, hogy mindezt megspékeljük azzal, hogy a nagyi halott, és ettől idegenné válik az egész szituáció a szereplőkkel együtt, ugyanakkor nem kapunk választ arra, hogy egy ágyban fekvő, bomladozó holttestről van-e szó, vagy egy szabadon járkáló zombiról.


A következő pont kapcsán arra fókuszáltunk, hogyan nyújtsuk el a feszültséget anélkül, hogy túlzásba vinnénk, és elveszítenénk az olvasó érdeklődését. Itt nagyon kötött témát kaptunk: valaki felkel az ágyról és eljut az ajtóig, de mindezt néma csendben kell megtennie. Minden apró nesz veszélyt jelent számára, és ezt érzékletesen kellett átadnunk az olvasónak. Ez volt az a feladat, amivel nem sokra jutottam a hét perc alatt: elszöszmötöltem vele, de úgy éreztem, az írásom nagyon klisés, nincs benne semmi extra. Ebben a körben Dan Wells Csilla írását emelte ki, főleg az első mondatot: “She waited until it was almost too late.” (Húzzuk az időt, de közben érzékeltetjük, hogy valami szörnyű dolog fenyeget.)

A negyedik pontnál megtarthattuk az előző írást, de "meg kellett nyomnunk a félelemgombokat": ez azt jelenti, hogy bele kellett írnunk valamit, amitől sok olvasó fél (pl. pókok, rovarok, sötétség, bezártság, magasság). Itt az a lényeg, hogy az olvasó úgy érezze, elveszíti a kontrollt, de persze kontrollált módon, hiszen egy könyvet olvas. Dan Wells érzékletes hasonlatával élve olyan ez, mint egy hullámvasút, amit a megadott, biztonságos keretek között (mindenki be van szíjazva) igyekeznek annyira rémisztővé tenni, amennyire csak lehetséges. A rendelkezésemre álló pár perc alatt azt sikerült kitalálnom, hogy egy sötét sarokban lapuló, félelmetes valamit írok bele (ugye, milyen eredeti?). Hát igen, ebben a körben se olvastam fel.

Ezzel el is érkeztünk az utolsó ponthoz: mutassuk meg a szörnyet! Dan Wells szerint ezt két módon lehet hatásosan megtenni:

1. Ha a szörny rettenetesebb, mint amire az olvasó számít. A fantáziát nehéz legyőzni, ezért ennél a megoldásnál el kell helyeznünk apró jeleket, amik a megfelelő irányba terelik az olvasó gondolkodását, vagyis lesz egy elképzelése, hogy milyen lehet a szörny. Ezt kell majd ütnünk egy erős ásszal.

2. Ha valami teljesen váratlant húzunk, mint amikor A bárányok hallgatnakban a hosszú előkészítés után végre meglátjuk Hannibalt, aki meglepően átlagosnak tűnik, és ettől még félelmetesebb lesz.

Itt is hozzáírhattunk az előzőekhez, és erre a feladatra tíz percet kaptunk. A második megoldás kapcsán végre beugrott valami, amit fel tudtam használni egy épkézláb csattanóhoz. Kicsit átírtam az elejét, hogy passzoljon az új koncepcióhoz, és végül ez a szöveg született belőle:

Angolul:
I had barely raised my head when the bed creaked. Did it hear me move? I glimpsed towards the corner of the room. Although I couldn’t see it, I knew it was still there in the darkness. Should I try to break for the door?
No. I slowly moved my right leg, lifted it off the bed and stepped on the floor. No creaks this time, so far so good. I tried to shift my weight in that direction, but stopped when the bed moaned.
And then came another sound. It moved in the corner. I could almost see it turn in my direction.
I lied motionless for a long time, my heartbeat the only noise. It seemed loud to me, dangerously loud. But the corner was silent.
Slowly, I moved again. I slipped off the bed with one last, small creak. I reached out for the door.
And then it happened. It realized I was about to leave.
“Mommy!” it cried.
“Don’t worry, sweetheart,” I said. “Your mom is coming soon, until then, I’m here.”
No sneaking out for a movie tonight, I thought. I’m going to have to find a job that beats babysitting.

Magyarul:
Amint felemeltem a fejem, megnyikordult az ágy. Vajon az meghallotta, hogy menekülni próbálok? A szoba sarka felé pillantottam. Látni nem láttam, de tudtam, hogy ott lapul a sötétben. Mit tegyek? Rohanjak az ajtóhoz?
Nem. Lassan felemeltem a jobb lábam az ágyról, és letettem a padlóra. Ezúttal jól csináltam, nem volt nyikorgás. Igyekeztem áthelyezni a testsúlyomat, de megdermedtem, amint az ágy felnyögött.
Aztán jött az újabb hang. Az megmozdult a sarokban. Szinte láttam, hogy felém fordul a sötétben.
Sokáig feküdtem mozdulatlanul, csak a szívem kalapált. Hangos volt, veszélyesen hangos. De a sarok csöndbe burkolózott.
Lassan újra mozogni próbáltam. Egy végső, apró reccsenés, és sikerült lecsusszannom az ágyról. A kilincs felé nyúltam.
És ekkor megtörtént. Az rájött, hogy ki akarok menni.
– Mama! – üvöltötte.
– Ne félj, drágám – mondtam. – A mamád nemsokára megjön, addig is itt vagyok én.
Ma este se tudok kisurranni, hogy megnézzek egy filmet. Kell, hogy legyen valami jobb meló, mint ez a bébiszitterkedés.

Ezzel sikerült mindenkit megnevettetnem, ami persze csalás, mert a megijesztés lett volna a cél, de azért örültem neki. Dan Wells elmondta, hogy hatgyerekes apaként ez a "szörnyes" szituáció nagyon ismerős számára. :) Egyébként szerintem angolul jobban működik ez a mininovella, mivel az "it" névmást szokták csecsemőkre, kisgyermekekre használni (bár a mai nyelvben ritkán, a he/she sokkal elterjedtebb). Magyarul az "az" miatt a narrátor igencsak ellenszenves bébiszitter benyomását kelti. :)

A workshop végén letámadtam szegény Dan Wellst egy halom könyvvel, amit dedikálnia kellett (és még nagyobb halom lett volna, ha aznap már kapni lehet az új regényét). Feltettem egy kérdést, ami régóta motoszkált bennem az első John Cleaver-trilógia fináléjával kapcsolatban, és begyűjtöttem ezt a klassz dedikálást:


Ezután még egy órát üldögéltünk a Bed Barban, és megérkezett Dan Wells lánya is. Mindketten nagyon közvetlenül vitték előre a beszélgetést, és a legváltozatosabb témák kerültek elő: a magyar és amerikai ételek, német csokik, Star Wars, Star Trek, Dan Wells készülő könyve(i), és hogy ki melyik tévésorozat kedvéért állna be a kötött világra, kötött szabályok szerint írók sorába.

Azt hiszem, világhírű írónak lenni jobb lehet, mint világhírű popsztárnak: nincsenek paparazzók meg őrült, sikítozó rajongók, de vannak tengerentúli utazások, és jó beszélgetések. Dan Wells pedig abszolút olyan benyomást keltett, mint aki két lábbal áll a földön, és nem szállt a fejébe a siker. Sokat tanultam tőle ezen a workshopon, és remélem, még majd összefutunk valahol. Szóval összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagabban szálltam fel a Debrecenbe tartó vonatra. :)
Hiba történt a modul működésében