2018. március 31., szombat

Japán, ezúttal másképp

Ahogy minden évben, idén tavasszal is Tokióban dolgoztam két hétig: biológiából, kémiából és fizikából az egyetemünk öthetes felkészítő tanfolyamot tart mindazoknak, akik Japánból valamelyik magyar egyetem orvosi karára fognak felvételizni – és ebből a biológia egy részét én viszem. Az idei utam azonban egy kicsit másképp alakult, mint a korábbiak.

Már a repülőn, úgy tíz órával a felszállás után éreztem, hogy valami betegségféle bujkál bennem, de az érzés egy időre elmúlt. Örültem is, hogy ezúttal milyen könnyen és gyorsan át tudtam állni az ottani időzónára, aztán jött valami sokkal rosszabb: leterített egy vírus. Évek óta nem voltam ennyire beteg, se itthon, se máshol; még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy fel bírjam emelni a fejem. Csütörtökre jobban lettem egy japán gyógyszernek hála, de péntekre visszaestem. Amikor elmondtam az okát, ti., hogy nem pihentem ki magam eléggé, és előző délután kirúgtam a hámból, azzal mindenkit megmosolyogtattam a munkahelyen: még a hallgatóknak is elmesélték, hogy úgy "rúgtam ki a hámból", hogy munka után meglátogattam a Sógi Kaikant, és estig csak japán sakkot játszottam. Utálok ülve tanítani (a járkálás segít, hogy forogjon az agyam), de ezúttal nem volt más választásom: forró teát szürcsölgetve, a nap végét várva tartottam meg az óráimat, aztán átsiettem az út másik oldalán lévő hotelbe, és bedőltem az ágyba.

Hétvégére valamivel jobban lettem, de másodszorra már nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha megint járkálni kezdek, akkor a hétfőt is begyógyszerezve, élőholt üzemmódban kezdhetem majd. A korábbi években a hétvégén mindig sógiversenyre utaztam, vagy Éva tanárnővel, a kémiatanárral fedeztük fel a környék nevezetességeit Tokióban vagy a közeli Kamakurában csakúgy, mint a több órás vonatozásra lévő Hakone városban, Nikkóban vagy épp a Fudzsi-hegynél. Hát, ilyesmiben az idén nem volt részem. A pár négyzetméteres hotelszobában feküdtem, instant tésztát és sok teát fogyasztva, tévét néztem, online sógiztam, olvastam... és írtam. Sokat írtam, és mivel a közérzetemmel már nem volt komolyabb gond, remekül ment. Befejeztem egy munkahelyi cikk javítását, aztán folytattam a Caladus csillagát: az idén még nem volt ennyi jó ötletem a regényhez, és csak ritkán tudtam olyan részeket írni, amikben utólag ennyire keveset kellett javítanom.

Ott, a hotelszoba magányában valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. A feleségemmel, a gyerekekkel tudtam beszélni a neten, de az utazgatás, a versenyzés nem hiányzott. Mindent kicsit távolabbról szemléltem, mint egyébként: Japánt, Magyarországot, a családot, a munkát, az írást. Minden a helyére került. Vasárnap 10-kor próbaképp bekapcsoltam a tévét: 2004-2005-ben, amikor cserediákként Hiroszakiban éltem, ekkor kezdődött a Sógisarok az NHK csatornán – és ez, úgy tűnik, azóta sem változott. A műsor ugyanúgy lekötött, mint tizenhárom évvel ezelőtt, ha épp nem volt mit csinálnom vasárnap. Akkor se volt nagyobb szobám a koliban, mint most a hotelben, és ugyanúgy instant tésztákon éltem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha csak pár nap telt volna el azóta.

Hétfőn, amikor folytatódott a kurzus, tökéletes közérzettel és újult energiával vágtam neki. Amikor a munkahelyen elmeséltem, mivel töltöttem a hétvégét, sajnálkozó pillantásokat kaptam cserébe: itt vagyok Tokióban, mégse voltam sehol, nem láttam semmit. De hát az elmúlt évek alatt szinte mindent láttam már errefelé, amit látni érdemes, nem igaz? Furcsa, de úgy érzem, többet kaptam ettől a pár naptól, mintha bármi mást csináltam volna. A magány, a nosztalgia érzése hozzájárult, hogy ennyire produktív legyek, és remélem, tudok még ebből meríteni a jövőben is. Most, két hét távlatából úgy érzem, menni fog.

2018. február 28., szerda

Sorok mögött: Írni vagy majd később írni, az itt a kérdés


A legújabb "Sorok mögött" bejegyzéseink témája a halogatás, és azt kell mondanom, ritka az olyan téma, ami ennyire fekszik nekem. Aki követi a blogot és az aktuális projektjeimet, az tudja, miről beszélek: bár a tavalyi év közepén elkészültem a legújabb regényem, a Caladus csillaga első változatával, azóta sem történt semmi ezen a fronton. Na jó, történt, de csak a saját gépemen, a háttérben – de erről majd mindjárt.

Mielőtt rátérnék a részletekre, hadd áruljam el, hogy visszaeső halogató vagyok. Ezen nem nagyon lehet szépíteni: lételemem a lustaság. Hogy mást ne mondjak, ennek a bejegyzésnek ma 5 órára kell kikerülnie, és ezt a részt épp fél 10-kor írom, úgy, hogy órám van 10-től, déltől, 2-től és 4-től. De bízom benne, hogy készen leszek: a határidőket mindig betartom. Hogyan lehetséges ez egy notórius halogatónál? Úgy, hogy észben tartom, pontosan mennyi munka vár rám, és mikor van a legkésőbbi időpont, amikor el kell kezdenem. Akkor el is kezdem, de egy perccel sem előbb.

Az írással az a "probléma", hogy csak ritkán kell konkrét határidőre dolgozni. Az első regényemet, az Oni: Szürke vért egyetemistaként kezdtem el, aztán félretettem, 2009-ben ültem neki újra, és 2013-ban jelent meg. A trilógia további két része 2014-ben, majd '15-ben került a boltokba, hajszálpontosan a Könyvfesztiválra. Azért sikerült tartanom ezt a tempót, mert Roboz Gáborral, a sorozat szerkesztőjével megbeszéltük, hogy az Oni-könyvek könyvfesztiváli megjelenések lesznek, és minden évben egy újabb könyvvel jelentkezünk. Most azonban, amikor nincs szigorú határidőm a kézirat leadására, néha úgy érzem, belefulladok a halogatás mocsarába, míg máskor úgy, hogy haladok, amennyit tudok, de a három gyerek, az egyetemi oktatás, kutatás, cikkírás mellett ennyi fér bele. Az igazság valószínűleg a kettő között van, mert jó indokok ide vagy oda, legbelül tudom, hogy képes lennék ennél sokkal gyorsabban haladni. Lehet, hogy az kéne, hogy Gábor vagy Kati hívjon fel telefonon: sürgősen küldjem be a kéziratot, különben már nem fog beférni az idei kiadói tervbe. 

Mielőtt ráijesztenék mindenkire, hogy sohasem készülök el a regénnyel, gyorsan leszögezem: a kézirat első fele elnyerte a (nagyjából) végleges formáját, a kiadói szerkesztést nem számítva. A hosszú szünetnek köszönhetően, ameddig hagytam ülepedni a regényt, sok hibát meglátok, és lényegesen több dolgon változtatok, mint eredetileg gondoltam. Két teljes fejezetet dobtam kukába, egy másikat épp most írok át alapjaiban. (Nem arról van szó, hogy az eredeti munkám teljesen vállalhatatlan lett volna, de ha az embernek hirtelen bevillan egy ötlet, és az ösztöne azt súgja, hogy a történet azzal együtt lesz az igazi, akkor nincs mit tenni, változtatni kell.) Egyelőre nem merek jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mikorra készülök el, de a nyári időszakban több időm lesz, és nem szeretném szeptemberre átvinni a projektet. Annyit ünnepélyesen megígérek, hogy igyekezni fogok hatékonyabban küzdeni a lustaság démonával. :)

És most nézzük a többi halogató vallomását:

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika
On Sai

2018. január 29., hétfő

Sorok mögött: Gondolatok a könyvbemutatókról


Hosszú ideje nem jelentkeztünk már "Sorok mögött" bejegyzéssel: kissé ellustult a csapatunk, de most végre megtörjük a jeget. A témánk ezúttal a könyvbemutatók, avagy mit érdemes, és mit nem érdemes csinálni egy ilyen alkalommal, ill. hogy kinek milyen élményei vannak az első könyve bemutatójáról.

Biztosra veszem, hogy tanácsokban nem lesz hiány a többiek bejegyzéseiben, ezért én most egy olyan területre fókuszálnék, amiben lehet, hogy több a tapasztalatom, mint a sikeresebb kollégáknak: hogyan éljük túl, ha a kutya se jön el a dedikálásra? :) Láttam már olyan írót, akinek az első könyvét is kapkodták, mint a cukrot, de sokkal valószínűbb, hogy az első könyvbemutatónkon, miután elolvastunk minden marketinges tippet és gyakorlati tanácsot, bepakoltuk a könyvjelzőket, egyéb apró ajándékokat és a tartalék tollat, ott fogunk ücsörögni kiöltözve az asztalnál, és arra várunk, hogy legalább a közelben lézengő vendégek közül szánjon meg valaki, és üljön le beszélgetni. Én is így jártam, annak idején ebben a bejegyzésben írtam meg a tapasztalataimat.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy a későbbi bemutatókra mindez megváltozott, és annyit kellett dedikálnom, hogy elzsibbadtak az ujjaim, de nem így alakult. Az Oni-könyveket sosem kapták fel igazán, ráadásul úgy hallom, nálunk, Debrecenben egyébként is egyre kevesebben járnak el könyvbemutatókra. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy mérsékelten népszerű szerző számára a könyvbemutató értelmetlen dolog, és hagyjuk a fenébe az egészet. Viszonylag sok könyvbemutatót tudhatok magam mögött (minden Oni-kötetnek volt bemutatója a budapesti Könyvfesztiválon, majd nem sokkal később Debrecenben is), és ezek között jó néhány olyan alkalom volt, amire szívesen emlékszem vissza, ezekről próbálok meg itt összeszedni egy csokorra való gondolatot.

Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy tartsuk szem előtt a realitásokat. Ha már több alkalommal alig jött el valaki, akkor fölösleges arra számítani, hogy na, majd legközelebb az utcáig kígyózik a sor, mert ez csak csalódáshoz vezet. Ha tudjuk, hogy kevés olvasó várható, akkor nem érdemes hamar elzavarni őket: hadd üljenek egy kicsit az asztalnál, végül is azért jöttek. Én általában meg szoktam kérdezni, olvasták-e már az adott könyvet (a legtöbben még nem), vagy az előző részt (azt a legtöbben igen). Ezek után el lehet beszélgetni, humorizálni arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett az előzőekben, és mire számítanak az új könyvvel kapcsolatban. Ki lehet találni valami egyedi, kreatív dedikálást is, bár én ezekben hírhedten gyenge vagyok. :) A lényeg, hogy ha beszélgetéssel telik az idő, az sokkal kellemesebb, mint ha egyedül ülnénk az asztalnál – amikor pedig feltűnik a következő vendég, hogy dedikáltasson, az előző úgyis fel fog állni.

Az is hasznos lehet, ha elő tudunk rukkolni egy teljesen egyedi programmal, ami valamilyen szinten kapcsolódik a könyvünk témájához. Annak idején, a 2013-as debreceni Könyvhéten volt egy cosplay-jel egybekötött szabadtéri könyvbemutató a Szürke vérhez: itt írtam róla. Persze ezen se volt nagy tömeg, viszont rettenetesen élveztem az egészet, nemcsak a jó beszélgetések miatt, de azért is, mert egészen különleges érzés, ha valaki belebújik egy olyan karakter bőrébe, akit te találtál ki. :)

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kiadók vagy könyvesboltok által szervezett könyvbemutatók mellett más alkalmak, helyszínek is vannak, ahol személyesen találkozhatunk a közönségünkkel. Érdemes átgondolni, hogy vajon azok, akik elolvasnák a könyvünket, hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Volt egy alkalom, amit valamelyest sikeresnek mernék nevezni (oké, akkor se zsibbadt el az ujjam a sok írástól, de azért már bizsergett kicsit): a Szürke vér "utóbemutatója" a debreceni Dér Conon. Ez egy animére, mangára, japán kultúrára fókuszáló rendezvény volt, elsősorban a tizenéves közönség számára. A legtöbben persze a könyvek japán vonatkozásaira kérdeztek rá, de sokan voltak olyanok, akik maguk is próbálkoztak az írással, őket inkább a kiadatás nehézségei foglalkoztatták. Meggyőződésem, hogy ha állandó jelleggel lennének ilyen rendezvények Debrecen környékén, és el is tudnék járni rájuk, akkor semmi probléma nem lenne az Oni eladási mutatóival. :)

Egyelőre ennyi jut eszembe erről a témáról, de ha lesz bemutatója a Caladus csillagának (remélem, hamarosan lesz), arról mindenképp hírt adok itt a blogon.

Lássuk a többiek bejegyzéseit:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai

2017. december 29., péntek

Egy kis horror az ünnepekre


Gondolom, a cím némi magyarázatra szorul, hiszen a karácsony szellemiségét elég nehéz összeegyeztetni a horrorral; már hagyománynak számít azonban, hogy a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat minden év dec. 24-én jelentkezik két online kiadvánnyal, melyek közül az egyik kifejezetten a horrorra fókuszál. Idén Holt remények címmel jelent meg ez az antológia, és helyet kapott benne az egyik novellám is.

Most újraolvastam, és egész vállalhatónak tűnik, ezért merem a blog olvasóinak figyelmébe ajánlani. A címe "Képhiba", és még a tavalyi írótáborban készült, nem sokkal azután, hogy Évivel megleptük magunkat egy 3D-tévével itthonra – szerencsére az önéletrajzi ihletettség ennyiben ki is merül. :) Nem vagyok technofób (sőt, épp ellenkezőleg), mégis mindig megmozgatták a fantáziámat Stephen King azon írásai, ahol egy természetfeletti erő valamilyen technikai eszközön keresztül nyilvánul meg: ezek hatása szerintem érződik a novellán. Ja, és nincs benne belezés, trancsírozás, szóval a gyengébb gyomrúak is megbirkóznak vele. Na, ennyit a reklámról, inkább olvassátok el (meg persze az antológia többi írását is). :)

Ezen a linken lehet megtalálni a pdf-et, az én novellám a 175. oldalon kezdődik. 

És mielőtt elfelejteném, mindenkinek további kellemes ünnepeket, és minden jót a 2018-as évre!

2017. november 17., péntek

Lássuk, mi újság novellafronton!

A kevésbé jó hírrel kezdem: egyelőre nem sikerült annyi időt szánnom a Caladus csillaga átírására, amennyit szeretnék, így a javítások kétharmada még hátravan. (Na jó, e helyett a bejegyzés helyett éppenséggel dolgozhatnék a regényen is, de néha azért muszáj valami életjelet adnom itt a blogon.) Az első négy fejezettel legalább végeztem, és úgy érzem, ezekből sikerült kihoznom azt, amit előzőleg elképzeltem – persze még így sem nyerték el végleges formájukat, hiszen ha kiadóhoz kerül a kézirat, akkor következik a szerkesztési fázis, amikor rádöbbenek, mennyi hibát sikerült benne hagynom a sokadik javítás után is. Sajnos egyelőre ennél többet nem mondhatok a regényről, ezért kapta ez a bejegyzés azt a címet, amit.

Következzen tehát a mai nap jó híre: úgy tűnik, egy rövid novellám bekerül egy antológiába, amely Spanyolországban fog megjelenni a jövő év elején. Már meg is kaptam a spanyol fordítást, ami nagyon klassz, de sajnos nem sokat értek belőle. :) Végső soron ezt is a Dan Wells-workshopnak köszönhetem (amiről ebben a bejegyzésben írtam), ugyanis aznap két szösszenetet sikerült összehoznom, amelyekre pozitív véleményt kaptam Dan Wellstől, így már akkor biztos voltam benne, hogy egyszer még kezdek velük valamit. Nem sokkal később értesültem az argentin Sergio Gaut Vel Hartman pályázatáról, és az egyik szösszenetet kibontottam egy háromszáz szavas mininovellává. Hát így jött össze ez a megjelenés, és már fontolgatom, hogy ha végeztem a regénnyel, akkor a másik szösszenetet is előveszem. :)

Mindenközben a magyar nyelvű publikációs listám is hízott, ill. hízni fog valamelyest. Szeptemberben megjelent egy novellám az Ellenpont című, Zsoldos Péter emlékére készült antológiában:


Itt lehet beszerezni, de ha valaki netán azt venné a fejébe, hogy ezért az írásért veszi meg a kötetet, azt előre figyelmeztetem: ez a novella teljesen más, mint amiket általában írni szoktam, és egyelőre én magam se igazán tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. :) Egy korábbi írásom, "Az utolsó kihívó" hamarosan megjelenik az Új Galaxis 26. számában, "Az idegen" című, morbid kis ötpercesem pedig a Cherubion Kiadó következő sci-fi antológiájában láthat napvilágot. A nyáron ugyanis alkalmam nyílt találkozni Nemes Istvánnal, akinek könyveiért rajongtam gyerekkoromban, bár fogalmam se volt, hogy magyar a szerzőjük. Nem igazán tudtam, hogy milyen témát dobjak be (mármint azon kívül, hogy dedikáljon nekem egy hátizsákra való könyvet), Istvánt azonban nem kell félteni, ha arról van szó, hogy előrevigye a beszélgetést, így hamarosan már olyan jó hangulatban iszogattuk a vizünket, mintha régi ismerősök lennénk. Szokták mondani, hogy ha valakit íróként nagyra tartasz, azzal ne találkozz személyesen, mert tuti, hogy le fogja rombolni a saját nimbuszát, de Istvánra ez szerencsére egyáltalán nem igaz. (Remélem, nem olvassa ezt, mert csak ilyen nyálasan tudom megfogalmazni.) Elolvasta a legfrissebb novellámat is, a tini csontvázról szóló Thomas Spine-t, ami különösen közel áll a szívemhez, talán a legközelebb minden eddigi írásom közül, a regényeket leszámítva. Sajnos csak részben illik a Cherubion koncepciójába, de István azt mondta, ha nem találok neki kiadót, akkor még beszéljünk róla, mert némi átalakítás után esetleg bekerülhetne a soron következő élőholtas antológiába. Egyébként, ha valakinek van rá ötlete, hol lehetne publikálni egy 33 ezer karakteres, E/1-ben írt YA-fantasy novellát sok (ön)iróniával, csontvázas humorral és kiforgatott amerikai high school-klisével, de alapvetően komoly történetszállal, az mindenképp jelentkezzen nálam, örömmel fogadom az ötleteket. :)

Hát, egyelőre ennyit erről, és megyek is regényt írni. Remélem, hogy legközelebb már a Caladus csillagával kapcsolatban jelentkezhetek valami igazán jó hírrel. :)

Hiba történt a modul működésében